Hungarian (formal)French (Fr)English (United Kingdom)Deutsch (DE-CH-AT)

Munkácsyról - Új utak keresése, stílusváltás

  • PDF
  • Nyomtatás
  • E-mail
Tartalomjegyzék
Munkácsyról
Fiatalkori megpróbáltatások
A múlt vonzásában
Új utak keresése
Krisztusképek időszaka
Amerikai út, s végső dráma
Minden oldal

Új utak keresése, stílusváltás

1875-1880

Munkácsy és felesége 1874 telén visszatértek Párizsba, és a Rue Legendre 6. szám alatt, a Parc Monceau-ban béreltek fényűző palotát. A festőnek feleségéhez írott meleg hangú leveleiből kiderül, hogy felváltva tartózkodott Párizsban és Colpachon. A vidéki kastélyt szép parkjával inkább pihenésre, míg a párizsi palotát munkára és a társasági életre, fogadások, bálok rendezésére használta. Heti egy alkalommal, csütörtökön rendezett fogadásain amelyek pompája, eleganciája rendszeresen foglalkoztatta a sajtót, Párizs és Európa előkelőségei gyakorta megjelentek.

A házasság kétségtelenül nagy változást hozott addigi életébe és művészetére is hatással volt. A palota és az új életvitel sok pénzbe került, ezt igyekezett régi képei, illetve redukciók, azaz a saját munkáiról készített másolatok festésével és eladásával megoldani. 1877-ben még azt írta Vidovszky Jánosnak, gyermekkori barátjának, hogy új otthonuk berendezése sok időt és sok gondot jelent, ezért nem tud új képeket készíteni. Olykor a régi képek eladása is akadozott. Ez nemcsak szomorúvá tette, de szorongásait is felerősítette. „Visszazuhanok rémlátásaimba, és őszintén mondhatom, hogy egyáltalán nem vagyok vidám" - írta 1877-ben feleségének. A szorongások oka azonban nemcsak az egzisztenciális lecsúszástól való félelem volt. Munkácsy ösztönösen érezte, hogy fordulóponthoz ért művészetében: az új életforma felvetette a művészi stílus- és a témaváltás igényét is. Ez azonban nem ment azonnal. 1875 és 1877 között készült munkái között még számos népi életképet találunk, amelyek a realizmus ismert eszközeivel készültek, sötét alaptónusban, de talán líraibb hangvétellel. 1875-ben fejezte be a Falu hőse (70.kép) című képét - ezt még Békéscsabán kezdte el festeni - és ekkor készült aKét család (1876) címet viselő zsánerképe, majd a Leány tálcával (89.kép) (1876 .kép) című, a sötét-világos színek kontrasztjára épülő portréja. A sokalakos életképek sora is folytatódott. 1875-ben festette a Colpachi iskola (67.kép), 1877-ben pedig az Újoncozás (75.kép) című lírai, kissé melankolikus hangvételű munkáját. A múlttól tehát nem volt könnyű elszakadnia, bár e művek is jelzik, hogy az a drámai erő, amely aKöpülő asszony (48.kép), a Siralomház (28.kép), vagy akár az Éjjeli csavargók (92.kép) alakjait jellemezte, jelentősen meggyengült, az emlékek, melyek ezt a tematikát éltették, elhalványodtak, elerőtlenedtek.

Munkácsy érezte ezt, és meg is tette az első lépéseket a változtatás felé. 1875-ben feleségéről készített néhány portrét. A Kalapos (76.kép) és a Muffos arckép közvetlenül megelőzte a Műteremben (98.kép) című művéhez készült vázlatokat. 1876-ban, több előtanulmány után, el is készült a Műteremben (98.kép), amely már az új stílus, az új korszak nyitánya volt. A festmény műtermét ábrázolja, amelynek pompás berendezését barátai és vendégei is sokszor megcsodálták. A díszes kandalló előtt festőállvány áll, előtte a művész, aki némi aggodalommal tekint a készülő képre. Mellette felesége, aki szintén a művet szemléli. Mindketten elegáns, inkább környezetükhöz, semmint a munkához illő ruhát viselnek. A kép érdekessége az állvány mögött üldögélő kislány, aki lehet egy emlékkép a múltból, más értelmezések szerint vágyálom a család, a gyermek után. Mindenképpen szimbolikus jelentése van, akárcsak az egész kompozíciónak, amely valójában lezárása egy hosszú, mintegy tíz éves időszaknak, és kezdete egy újnak.

A népi életképek korszaka tehát befejeződött, Munkácsy 1878 után már nem festett több ilyen témájú művet. A változás egyik legszembetűnőbb jeleként a palettája kiszínesedett. Az eddigi komor színvilágot, fénnyel telített világos színekre cserélte, a kék, a vörös, a fehér és árnyalataik pompáztak a vásznakon. 1877-től kezdve új műfaj jelent meg életművében: a polgári zsánerkép, amelyet a szakirodalom szalonképnek nevez. Ezeket a képeket megrendelésre festette, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy eladásukból fedezze palotájának fenntartási költségeit. A fogadásokkal, estélyekkel sűrített életmódhoz sok pénzre volt szükség. Munkácsy gyakorlatias és igen jó szervezőkészséggel megáldott felesége feltehetően örült az új képtípus megjelenésének, amely be is váltotta a hozzáfűzött reményeket. Azonban bármennyire is anyagias volt Cecile, bizonyosan nem ő szorgalmazta a rengeteg munkát, a megfeszített munkatempót, amelyet az új életstílus követelt a művésztől. Munkácsy levelezésének és emlékiratainak ismeretében biztosan állítható, hogy ennek forrása saját egyénisége volt, örökös félelme a pénztelenségtől, a nincstelenségtől. A pénzproblémák megoldásában segített az a tízéves szerződés, amelyet 1878-ban Charles (Karl) Sedelmeyer osztrák származású párizsi műkereskedővel kötött. A szerződés anyagilag nagyon kedvező volt, de a festő művészi fejlődését a jövőre nézve kedvezőtlenül befolyásolta, mivel ezt követően képeinek témáját és stílusát a nagyközönség és a műkereskedők igényeihez kellett igazítania. Sedelmeyer már egy évvel korábban, 1877-ben felvette a kapcsolatot amerikai műgyűjtőkkel. 1879 és 1882 között tizenhét Munkácsy-képet vettek meg különböző híres európai és amerikai gyűjtők. A képek többsége szalonkép és csendélet volt, elkészülésük után azonnal Sedelmeyerhez kerültek, aki jó áron adta tovább őket. Ez az oka annak, hogy a festő munkásságának jelentős része - hozzávetőlegesen a fele - a világ különböző köz- és magángyűjteményeiben található.

A szalonképek színes és derűs világot tárnak elénk, s - különösen az 1877-1880 között készült művek - belső térbe helyezett jelenteket ábrázolnak. A háttér sok esetben Munkácsyék előkelő műterme. A képeken általában elegánsan öltözött fiatal nők és gyerekek, a társasági, illetve a családi események láthatók: ifjú hölgyek kölcsönös látogatásai, unaloműző zongorázás, ifjú házasok enyelgése, állatokkal játszó gyerekek.

Munkácsy első, legkorábbi szalonképe, a Párizsi szobabelső (91.kép), 1877-ben készült. Ezt követte a Zongora előtt , majd A baba látogatói (95.kép) és a Délutáni látogatás . Ezeket több változatban is megfestette. Már ebben az időben megjelent a zsánerkép másik változata, a tájba helyezett életkép. Ennek egyik legreprezentatívabb darabja a Pávák című kép, amelyen az életképi elem még hangsúlyosabb volt. A Mosónők (173.kép), vagy a Séta az erdőben (78.kép) című műveknél azonban már inkább a tájképmotívum dominált.

A zsáner- és tájképek mellett arcképfestéssel is foglalkozott a művész. Feleségének néhány kitűnő arcképe mellett ekkor készül Sedelmeyer (116.kép) karakterisztikus portréja és barátjának, Paál Lászlónak az arcképe (77.kép), amely sajátos beállításával, hátulnézetes félprofiljával megdöbbentő pontossággal érzékelteti az ekkor már súlyos beteg - a földi világot lassan elhagyni készülő - festőbarát érzékeny és mélységesen lehangolt lelkiállapotát.

A tájképek és a portrék jelentettek némi változatosságot Munkácsy számára, de nem pótolták azt az ürességet, amelyet a népéletkép-tematika megszűnése okozott. Hiányzott az érzelmek, és a magasabb szintű gondolatok, a szimbólumok kifejezésének lehetősége és az erre alkalmas tematika. Munkácsy ekkor a világirodalom költő-író óriásaihoz fordult termékenyítő ihletért. Elsőként Goethe Faustját olvasgatta, amelyhez egy vázlatot is készített. Ez azonban csak képötlet maradt, mivel kezébe került Thomas B. Maculay (1800-1859) Milton-tanulmánya. A 17. századi angol költőóriás küzdelme a vaksággal, a magánnyal és a halállal megihlette a festő alkotó fantáziáját. A téma megtalálásában közrejátszott saját megromlott egészségi állapota is. Ifjúkorában szerzett betegsége kiújult, fejfájások, rémképek gyötörték, s válságos helyzetét ezúttal felesége sem értette meg. A munkához való kétségbeesett ragaszkodását félreértve féltékenységgel gyötörte. Barátainak, feleségének írott leveleiből úgy tűnik, hogy Munkácsy betegnek, magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Érthető tehát, hogy érdeklődéssel fordult Milton sorsa és személyes tragédiája felé. A téma népszerű volt a festők között, hiszen megfestette már E. D. Delacroix (1798-1863) francia, François Cautaerts (1810-1881) belga és Orlai Petrich Soma (1822-1880) magyar festő is, azonban nincs tudomásunk arról, hogy Munkácsy bármelyikük képét is látta volna. Sokkal inkább az előbb felvázolt, lelki-érzelmi rokonszenv vezette a témához. Az első vázlatok már 1877-ben elkészültek, de még egy teljes év telt el a végleges változat befejezéséig. Közben számos alaktanulmány készült a műhöz. Közülük a legsikerültebbek az Éva (86.kép), illetve az álló leányalak, a Judit (85.kép). Azonban mind közül a legkifejezőbb a Milton-tanulmányfej (84.kép). Ez fogalmazza meg a legérzékletesebben a betegséggel, halálfélelemmel küzdő és azon győzedelmeskedni tudó alkotó ember erejét és emberi méltóságát. A Milton (82.kép) végleges változata 1878 áprilisában készült el. A mű kompozíciója ismét a többalakos életképek világába vezeti a nézőt. Munkácsy a tőle megszokott árnyalt és érzékeny jellemábrázolással érzékelteti a szituációt, mégpedig főként a szereplők egymáshoz való viszonyának megjelenítésével. Éva apja szavait veti papírra, arcán figyelem és tisztelet tükröződik, Judit áhítattal hallgatja apját. Ráchel varrogat, de a költemény - az Elveszett paradicsom - szépsége rá is hatással van, mert abbahagyva a varrást, egy mozdulattal reagál a hallottakra. Mindezekhez társul a költő alakjának, karakterének finom ábrázolása.

A szerencsés témaválasztás, a kompozíció eleganciája, az árnyalt jellemrajz és a sötét alaptónusba ágyazott élénk színek együttesen világsikert hoztak Munkácsy számára. A képet elkészülése után - 1878 áprilisában - Goupilnak akarta átadni, akivel ekkor még érvényes szerződése volt, de a műkereskedő - anyagi gondjaira hivatkozva - nem vette át. Ekkor jelent meg Sedelmeyer, aki már korábban is, még a munkafázisban, ajánlatot tett a képre. Most örömmel vette át, és azonnal bemutatta a párizsi világkiállításon. A mű óriási sikert aratott, elnyerte a kiállítás aranyérmét, s szakmailag is többnyire pozitív kritikát kapott. Sedelmeyer a Miltont New Yorkba, Robert Lenox Kennedynek adta el, aki a művet előbb európai körútra vitte, majd a bátyja, James Lenox (1800-1880) által alapított könyvtárban - egykor Lenox, ma New York Public Library - helyezte el, ahol még ma is megtalálható. Az ünnepségsorozat folyamán Munkácsy Vaskorona rendjelet és nemesi oklevelet kapott az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójától, I. Ferenc Józseftől.



 

Munkácsy Alapítvány a facebookon