Hungarian (formal)French (Fr)English (United Kingdom)Deutsch (DE-CH-AT)

Munkácsyról - Amerikai út, állami megrendelések, s a végső dráma

  • PDF
  • Nyomtatás
  • E-mail
Tartalomjegyzék
Munkácsyról
Fiatalkori megpróbáltatások
A múlt vonzásában
Új utak keresése
Krisztusképek időszaka
Amerikai út, s végső dráma
Minden oldal

Amerikai út, állami megrendelések, s a végső dráma

1886-1900

Az 1886-os esztendő során több fontos esemény történt Munkácsy életében. A Mozart halála bemutatása után ugyan felerősödtek a kritikák, de a festőt ekkor már egyre jobban elfoglalták a társasági élet eseményei. Ezek közül a legjelentősebb a március 23-án Liszt Ferenc (1811-1886) tiszteletére adott estély volt. A pompás ünnepségről Cecile így írt egyik, szüleinek küldött levelében: „Milyen gyönyörű volt látni ezt a nagy aggastyánt hosszú fehér hajával a zongoránál, amellyel elvarázsolta az egész világot. Az egész terem felállt, a lelkesedés leírhatatlan volt. Miska és Liszt megölelték egymást, mélyen elérzékenyedve [...] Ez két nagy magyar művész diadalünnepe volt." A házaspár minden estéjét a zeneszerzővel töltötte. A március 23-i estélyről a lapok is beszámoltak, fényképeket is közöltek, amelyeken Liszt mellett a francia zenei élet kiválóságai: Camille Saint-Saëns (1835-1921) és Charles François Gounoud (1818-1893) is láthatók. Március 25-én a Saint Eustache-templomban mutatták be Liszt Esztergomi miséjét, később pedig a Trocadéróban hétezer ember ünnepelte a Szent Erzsébet legendája bemutatását és szerzőjét. Cecile arról is beszámol, hogy férje ezekben a napokban Liszt Ferenc portréja (175.kép) című képén dolgozott, amelyet két példányban is elkészített. A nyarat Munkácsyék Colpachon töltötték, ahová Liszt mellett Haynald Lajos kalocsai érseket is meghívták. Az ő arcképét (176.kép) Munkácsy már korábban, 1884-ben megfestette. E két portré a művész jellemábrázoló képességének és a monumentalitás, a reprezentáció iránti érzékének kimagasló bizonyítéka. Július 19-én Brüsszelben volt Liszt utolsó nagy koncertje. A zeneszerző két héttel később, Weimarban meghalt.

Az 1886-os év Munkácsy számára még egy fontos eseményt tartogatott, amely változást hozott életébe és nagy hatással volt művei sorsára is. 1886 nyarán Sedelmeyer amerikai műkereskedőket vitt fel műtermébe a Krisztus-képek, majd más, később készült művek amerikai utaztatása miatt. Erről így nyilatkozott a sajtónak: „... kötelező hála illeti meg azt az Amerikát, amelynek műpártolói elsőként ismerték fel a művész zsenialitását... Ha Magyarországot szülőföldjének tekintjük, Franciaországot pedig művészi otthonának, egyre inkább Amerika lesz alkotásainak maradandó otthona." Az Amerikával kapcsolatos számítások egyértelműen beváltak, s ebben az is közrejátszott, hogy a festő nevét képei révén már ismerte az amerikai műpártoló, műgyűjtő közönség. Mint korábban már említettük, Siralomház (28.kép) című képe már 1870, a Milton (82.kép) pedig 1878 óta amerikai tulajdonban volt. Sedelmeyer révén 1877-től folyamatosan kerültek ki képei olyan neves amerikai műgyűjtőkhöz, mint A. J. Antelo, William Astor, Henry G. Marquand, Jay Gould, August Belmont, Henry G. Gibson (Philadelphia), H. B. Hurblut (Cleveland), Russel A. Alger (Detroit), és Potter Palmer (Chicago). Munkácsy amerikai megismertetésében nagy szerepet játszott John R. Tait-nek a The American Art Review-ban 1881 áprilisában megjelent tanulmánya. Ebben ismertette Munkácsy életét és közölte Amerikában megtalálható műveinek jegyzékét is. Cikkek jelentek meg róla a Baltimore Sun, a The New York Herald és többek között a The American Register hasábjain is.

Munkácsy 1886. november 15-én érkezett Amerikába. Az előkészítő munka eredményeként fejedelmi fogadtatásban részesült. A fogadóbizottság bérelt gőzhajón ment ki a francia óceánjáróhoz, hogy a művésznek ne kelljen a forgalmas kikötőbe bemennie. Két nappal később az Old Tabernacle Auditóriumban Munkácsy megnyitotta Krisztus Pilátus előtt (128.kép) című képének bemutatóját. November 23-án este New York legjobb vendéglőjében, a Delmonicónál, a város bankettet adott Munkácsy tiszteletére. Az elnök Joseph Pulitzer (1847-1911) volt, a New York World magyar származású tulajdonosa, mellette New York város polgármestere, Abraham S. Hewitt és az ünnepelt ült. Pulitzer köszöntőjében többek között a következőket mondta: „Szívesen látjuk Önt Uram, mivel, mint igaz amerikaiak, akiknél az arisztokrácia nem létezik, készek vagyunk Önben az erény arisztokráciáját és a szellem méltóságát tisztelni". A többi szónok között is neves embereket találunk, így az Egyesült Államok akkor leghíresebb prédikátorát, Henry Ward Beechert, Chauncey M. Depew szenátort, Cyrus Field nagytőkést. Két hét New York-i tartózkodás után Munkácsy Washingtonba utazott, ahol előbb az Egyesült Államok elnöke, Grover Cleveland (1837-1908) fogadta a Fehér Házban , majd bankettet rendeztek a tiszteletére.

Amerikai tartózkodása során dolgozott is, megfestette Dr. James McCosh (1811-1894) lelkész, a Princetoni Egyetem elnökének portréját (214.kép), valamint Henry G. Marquand (1819-1894) pénzügyi szakértő és Pulitzer felesége, Kate Davis arcképét. Szilveszterkor búcsúzóul New Yorkban ismét bankettet rendeztek a tiszteletére, majd látványos ceremónia közepette egy magyar cigányzenekar által komponált Munkácsy-indulóval búcsúztatták a kikötőben, mielőtt hajóra szállt. 1887 januárjában érkezett vissza Franciaországba.

Munkácsy másik Krisztus-képét, a Golgotát (151.kép), valamint a Mozart halálát ugyanebben az évben lelkesen fogadták Amerikában. Mindkét mű nagy sajtóvisszhangot kapott. Sedelmeyer számításai a Krisztus-képekkel kapcsolatosan is valóra váltak, mivel mindkettőt megvásárolta John Wanamaker (1838-1922), aki akkoriban Amerika egyik leggazdagabb embere volt, a modern kereskedelem és a reklám úttörője, multimilliomos. Pályafutása Munkácsyéhoz hasonlóan nehezen, megpróbáltatások közepette indult, gyermekként még apja philadelphiai téglaégetőjében kellett dolgoznia. A festő Krisztus-képei őszintén meghatották a mélyen vallásos érzelmű üzletembert. 1887-ben megvette a Krisztus Pilátus előtt (128.kép) című képet 160 000 dollárért, majd 1888-ban a Golgotát 175 000 dollárért. Ezzel Munkácsy Európa legjobban fizetett festője lett. Az óriás méretű műveket Philadelphia melletti házában, Lindenhurstben állította ki és egészen 1907-ig ott őrizte. Amikor a házban tűz ütött ki, elsőként a két Munkácsy-festményt menekítették ki. A milliárdos később, 1911-ben a képeket a nevét viselő új nagyáruházban helyezte el Philadelphiában.

Munkácsy látványos, nagy produkciói közül jó néhány jelenleg is Amerikában található különböző közintézményekben és magántulajdonban: a Milton (82.kép), a Mozart halála, a Zálogház valamint pontosan nem ismert számú tájkép, csendélet és szalonkép. A Krisztus Pilátus előtt (128.kép) a Hamilton Gallery, a Golgota (151.kép) hosszú ideig a Pannonia Galéria, jelenleg pedig Pákh Imre amerikai magyar műgyűjtő birtokában van. 1995 óta mindkét festmény ideiglenes letétként megtekinthető Magyarországon a debreceni Déri Múzeumban.

Az utolsó alkotóévtized Munkácsy számára nagy megbízásokat hozott. Hans Makart, az osztrák festőfejedelem 1884-ben meghalt. 1886-ban Munkácsy hivatalos megbízást kapott a bécsi Kunsthistorisches Múzeum lépcsőházába szánt mennyezetkép megfestésére. A megbízást minden bizonnyal Ferenc Józsefnek, az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójának köszönhette, aki minden nagy képének bemutatása után kitüntette a művészt. A téma adva volt, a reneszánsz apoteózisát kellett megfestenie. A munka nem kis feladatot jelentett Munkácsy számára, hiszen még nem festett falképet, ezért rengeteg előtanulmányt kellett készítenie. A legelsőt még 1884-ben, a hivatalos megbízás előtt két évvel készítette el, majd több színvázlatot tervezett, végül 1889-ben a 4X4 méteres nagy kompozíciós vázlat is elkészült. Az olasz reneszánsz nagy művészeit, többek között az építész Bramantét és a festő-szobrász Michelangelót megjelenítő grandiózus kompozíció 1890 szeptemberében került helyére a Kunsthistorisches Múzeum lépcsőházában, ahol ma is látható. Ezzel a művel Munkácsy a kor és az osztrák főváros igényeinek és ízlésének olyan tökéletesen megfelelő akadémikus szellemű eklektikus művet alkotott - magába olvasztva a reneszánsz és a barokk elemeit -, amely kvalitásában egyenrangú volt a századvég hasonló monumentális alkotásaival.

A bécsi mennyezetkép befejezése után a hazai művészetpolitika is fontolgatta egy komolyabb megbízás lehetőségét. 1890-ben felkérték Munkácsyt, hogy az épülő Parlament egyik üléstermébe fesse meg a magyarok Kárpát-medencébe való bejövetelét, a honfoglalást ábrázoló képet. A kompozíció a honfoglalásnak Anonymus, III. Béla királyunk krónikása által leírt történetét örökíti meg. A Kárpát-medencében élő szlávok vezetője, Szvatopluk, követei által földet, füvet és vizet küld ajándékként a magyaroknak, cserébe a fehér lóért, amelyen Árpád ül. Ezzel a jelképes ajándékkal a magyarság új hazáját békés úton szerezte meg, és letelepedhetett a hegyek övezte medencében, ahol ma is él. A legenda szereplőit, Árpád vezért, a törzsi vezetőket, a középtérben lévő hódoló szlávokat és a bal oldali tömeg alakjait Munkácsy sokszínűen ábrázolja. Mozdulatokkal, gesztusokkal, arckifejezésekkel meséli el a jelenetet. A festő számára ekkor még ismeretlen történelmi tematika komoly feladatot jelentett, ezért kellő előkészületeket végzett a kidolgozásához. Régészekkel, történészekkel tárgyalt, a hitelesebb ábrázolás érdekében pedig paraszttípusokat fényképeztetett le. Az országot titkárával járta, aki lefotografálta a beállított jeleneteket. A festmény 1893-ra készült el, és George Petit párizsi galériájában mutatták be. A fogadtatás azonban már nem volt olyan lelkes, mint korábban. Ennek legfőbb oka a modern irányzatok általános terjedése és térhódítása lehetett, amelynek fényében Munkácsy már konzervatívnak tűnt. A bíráló hangot a magyar sajtó is átvette, jóllehet a honfoglalás 1000 éves évfordulójára, 1896-ra számos más történelmi témájú kép is előkészületben volt, és Munkácsy képe nagyon jól illeszkedett a történelmi festészet századvégi felvirágzásának bőséges kínálatába. Bírálói végül elérték, hogy a Honfoglalás (208.kép) nem az eredetileg tervezett helyére, a Parlament nagy tanácstermébe, hanem egy jóval kisebb terembe került, ahol jelenleg is mindössze néhány méter távolságból lehet megtekinteni a grandiózus méretű képet.

Munkácsy a kilencvenes évek elején még egy utolsó nagy feladatra vállalkozott. Régebben tervezte már, hogy trilógiává szélesíti a Krisztus témakört. Már 1884-ben arról írtak a magyar lapok, hogy harmadikként a Feltámadás című képet festi meg. Aztán eltelt tíz év, s talán a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok, vagy a házában többször is vendégeskedő Anatole France (1844-1924) író hatására a festő más témát választott. France Judea helytartója című novellájában saját korának gondjait írta meg, az éppen akkor zajló Dreyfus-pert, amelyet Émile Zolával (1840-1902) együtt mélységesen elítélt. Talán ez hatott Munkácsyra, aki igazságérzetének adott hangot azzal, hogy Krisztus és Pilátus második találkozását festette meg. A kép ugyanazt az alapgondolatot fejti ki, mint a két korábbi Krisztus-kép. A Megváltó mint megkínzott istenember jelenik meg, még mindig méltósággal. Sorsa indulatokat, érzelmeket korbácsol fel a tömegben, amelyet a festő ezúttal is nagy érzelmi átéléssel jelenített meg. Bírálói erőtlenségről, a művész drámai készségének elfáradásáról beszéltek. Ezzel teljesen ellentétes véleményt fogalmazott meg James Joyce (1882-1941) író, aki 1899-ben a három Krisztus-képet együtt látta szülőhazájában, Írországban. Elragadtatott hangon írt az Ecce Homóról (216.kép): „az egész kép csodálatos, mély néma drámaiság hatja át, s egy varázsütésre megelevenedhet, megvalósulhat, konfliktusban robbanhat ki. A kép olyan valószerűséggel tárja fel a mindkét nemre jellemző [...] aljas emberi indulatokat, hogy jellemzésére minden szó kevés [...] mindezen keresztül is nyilvánvaló, hogy a művész szemléletmódja emberi, mélyen megrázóan emberi." James Joyce szavait mintegy visszaigazolva, a magyar közönség valóságos zarándoklatot tartott az 1896-os bemutatón, az Andrássy út végén lévő Belle-vue mulatóban, amelynek udvarán, egy kis pavilonban állt a kép. A nyár során mintegy 315 000 ember látta a képet. Ezt követően ez a mű is utazott Európában, de már nem Sedelmeyer - akivel Munkácsy 1888-ban felbontotta szerződését -, hanem Kádár Gábor, nyomdászból lett üzletember utaztatta. Elkerült Amerikába is, de Wanamaker nem vásárolta meg. Európába visszakerülve egy angol-amerikai konzorcium tulajdonába, majd Déri Frigyes magyar származású bécsi selyemgyároshoz került, aki a róla elnevezett debreceni múzeumnak ajándékozta, ahol jelenleg is látható.

Az utolsó alkotói évtized nemcsak nagyszabású műveket eredményezett. Munkácsy ez idő alatt is festette szalonképeit, csendéleteit, arcképeit és tájképeit. A nyolcvanas évekre megromlott a kapcsolata Sedelmeyerrel, aki egyre kevesebbet fizetett neki leadott képeiért, és ugyanakkor egyre többet követelt. Az ő kérésére készültek az 1887-1888-as évek során a holland típusú szalonképek, mint pl. A Ballada (202,204.kép), A fiatal kapitány elbeszélése(205.kép), a Pillanatnyi felhevülés vagy a finom festőiséggel készült Hímző leány (191.kép). A tízéves szerződést azonban Munkácsy 1888-ban felbontotta, mivel úgy érezte, a kereskedő kihasználja. A szalonképeket azonban továbbra is festette, azAlvó kisgyermek (201.kép), a Merengő nő (148.kép), az Ebéd után (207.kép), aSzerelmi vallomás, A hírnök (Levelet olvasó hölgy) (203.kép), a Zongoralecke (198.kép), a Kölyökkutyák a korszak a legismertebb képei. Továbbra is festett megrendelésre is arcképeket. Ezek többsége reprezentatív női arckép, így Soutzo hercegnő (222.kép), a Sedelmeyer nővérek, vagy Pulitzerné portréja. Készültek arcképek kedvtelésből is, például felesége portréja vagy meghitt barátnéjának, Mme Chaplinnek és férjének Robert Chaplinnek arcképe. A nagy munkáihoz készült vázlatok mellett ekkor is, mint korábban, örömteli kikapcsolódásnak számítanak a tájképek. A „mosónők" motívumot több változatban is megfestette: a Mosó asszonyok (212.kép), a Tájkép mosónőkkel, a Mosónők az erdőszélen. Colpach és átmeneti pihenőinek helyszínei, főként Jouy-en-Joses, sok szép tájkép ötletéül szolgáltak:. a Fasor emeletes házzal (145.kép), A tájkép folyóval (102.kép), az Alkonyat (165.kép), mind itt készültek. A késői tájképtermés gyöngyszemei a Téli út (110.kép), A pataknál (174.kép), vagy a Park Monceau esti változata (197.kép).

Az Ecce Homo (216.kép) bemutatásakor, még utoljára, fényesen megünnepelték Munkácsyt, aki ekkor már félig önkívületi állapotban volt; a végjáték befejezéséhez közeledett. Chaplinnének írott levelében nemcsak bálok, fogadások, estélyek hosszú sorát írja le, hanem azt is megemlíti, hogy egészségi állapota megrendült. Ez most nem csupán a szokásos panaszkodás volt egy átmeneti rosszullét miatt. A fiatal korában szerzett betegségével együtt járó idegrendszeri károsodások ekkorra már elérték tetőpontjukat. A tiszteletére rendezett utolsó nagy fogadásról, a hőségre hivatkozva, rosszullét miatt el kellett jönnie. Orvosai még megpróbálkoztak a szokásos fürdőkúrákkal: egy teljes évet töltött Baden-Badenben, Németországban. Elméje azonban lassan végképp elborult, az alkotás puszta gondolata is feldúlta. 1897 januárjában be kellett szállítani a németországi Endenichben lévő elmegyógyintézetbe.

Munkácsy hosszas betegség és szenvedés után, önkívületi állapotban, 1900. május 1-én halt meg. Holttestét május 6-án szállították Budapestre, ahol a Műcsarnokban ravatalozták fel. Az épület köré kordont vontak, s csak belépőjeggyel lehetett megtekinteni a ravatalt. A temetés május 9-én volt a Kerepesi temetõben. A magyar és az európai festészet kimagasló alakját, a festőfejedelmet, végsõ útjára százezrek kísérték. A búcsúbeszédet festõtársa, Telepy Károly mondta.



 

Munkácsy Alapítvány a facebookon