Munkácsyról

  • Nyomtatás

Bevezetés

Munkácsy Mihály a 19. századi festészet egyik legjelentősebb alakja. Rajongói, tisztelői, képeinek gyűjtői máig őt tartják a legnagyobb magyar festőnek. Művei közül jó néhány alighogy elkészült, világszenzáció lett: ünnepelte Európa, Amerika és Magyarország műértő és művészetszerető közönsége.

Első jelentősebb képe - a Siralomház (28.kép) (1869-1870) - elnyerte a párizsi Szalon aranyérmét, a Milton (82.kép) (1878) pedig a párizsi világkiállítás aranyérmét. Krisztus-trilógiáját, európai és amerikai bemutatása során, százezrek látták és csodálták; sikereiről a korabeli újságok rendszeresen tudósítottak; műveit gyakran már a műteremből megvásárolták a gazdag amerikai és európai műgyűjtők.

A sikerhullám még ma is tart, hiszen a magyar közgyűjteményekben az ő műveit tekintik meg a legtöbben, képei a nemzetközi műtárgypiacokon napjainkban is magas összegekért cserélnek gazdát. A magyar kulturális életben játszott szerepét jó barátja és festőtársa, Zichy Mihály, Liszt Ferenc zeneszerző munkásságával azonos értékűnek tartotta és így jellemezte: „Mindketten [...] nagy hírt szereztek nevünknek - a Siralomház (28.kép) a Krisztus Pilátus előtt (128.kép) és a Milton (82.kép) maradandó értékű művek maradnak". Az utókornak megadatott rálátással mondhatjuk, hogy a jóslatok igaznak bizonyultak.

A kitüntetett figyelem, a rendkívüli népszerűség és a tartós siker egyik oka a különleges, végletek között mozgó életsorsban rejlik, amelynek a mélység és a szédítő magasság, a nyomor és a káprázatos pompa, a nyomasztó magány és a csillogó, zajos társasági élet egyaránt része volt. A névtelen szegénységből kitörő asztalosinasból híres festő lett, aki Európa és Amerika előkelőségeit fogadta otthonában. Művészpályája mélyről indult, és magasra ívelt. Mindez azonban a festő számára állandó belső vívódásokkal, nagy erőpróbákkal megjárt utat jelentett. Segítségére volt eredendő tehetsége, önmaga által tudatosan soha fel nem mért ereje és bátorsága. Szeme előtt mindig egyetlen cél lebegett: az alkotás, minden örömével és gyötrelmével. Ezért minden áldozatra képes volt.

A mindössze ötvenhat évet élt művész elkápráztatta közönségét. A korai életképeiből áradó erő, látásmódjának egyszerűsége, majd Krisztus-képeinek megrázó drámaisága, szalonképeinek derűs színessége, könnyedsége, monumentális műveinek eleganciája még a szenzációktól elkényeztetett műértőket és műgyűjtőket is meghódította. A legszokatlanabb talán a műveiből áradó érzelmek gazdasága volt, amely áthatotta mind az egyszerű történeteket ábrázoló, mind az emberi lét sorskérdéseit boncolgató kompozícióit.

Munkácsy még 1883-ban Munkácsy-díjat alapított, amely évi hatezer frankot ítélt meg az arra érdemes pályázónak. A pályázatok eldöntésében ő maga személyesen is részt vett és főként a rajzkészség meglétét, illetve fejlesztését tartotta fontosnak.

A pályázat célja az volt, hogy már megfelelő előképzettséggel rendelkező művészek Párizsban továbbtanulhassanak és megkapják a szükséges képzést fejlődésükhöz. Munkácsy kikötötte, hogy csak kész képpel lehet jelentkezni, mivel szerinte a vázlatokból nem derül ki a rajzi tudás. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat minden év tavaszán írta ki a pályázatot és javasolt két vagy három fiatal művészt. E hagyományt folytatja az 1950-ben alapított Munkácsy-díj, amelyet azóta is minden évben átadnak egy arra érdemes művésznek illetve a művészet területén tevékenykedő alkotónak.

Munkácsynak számos tanítványa volt, akiket részben saját költségén, atyai pártfogóként vett magához. A leghíresebb közülük Rippl-Rónai József (1861-1927), aki azonban 1889-től már más utakon járt, szembefordult a mestere által képviselt stílusirányzattal. Néhány hetet Mednyánszky László (1852-1919) is töltött Munkácsynál, de azután ő is más utat választott. Stílusának követőiként tartjuk számon Pataky Lászlót (1857-1912), Révész Imrét (1859-1945) és Bihari Sándort (1855-1906), akik mélységesen tisztelték és mesterüknek tekintették. Művészetének szellemi örökösei Rudnay Gyula (1878-1957) és Tornyai János (1869-1936), akik azonban közvetlenül nem voltak tanítványai, és munkásságuk már a 20. század során bontakozott ki.


Fiatalkori megpróbáltatások

1844-1867

Munkácsy Mihály 1844 február 20-án született az akkor még a magyar királysághoz tartozó Munkács városában. A család bajor eredetű volt. Édesapja Lieb Leó Mihály kincstári sótiszt volt, édesanyja a kisnemesi családból származó Reök Cecília. A művész a Munkácsy nevet 1863-tól kezdve használta, hivatalosan azonban csak 1868-ban vehette fel.

A kis Miska négy éves volt, amikor az egész Európán végigsöprő 1848-as polgári forradalom hulláma elérte Magyarországot, majd Munkácsot. A családnak először Miskolcra, majd a városba beözönlő oroszok elől édesanyja rokonsághoz, Cserépváraljára kellett menekülnie. A festő később emlékirataiban leírta, milyen veszélyes volt az út. A kozákok megállították őket, de mivel csak az édesanyát és az öt gyermeket találták a kocsiban, továbbengedték őket.

Cserépváralján boldog időket töltött négy testvérével; később is mindig nosztalgiával emlékezett a játékokra, a gyerekes csínytevésekre és a szép vidékre. Az idill azonban hamar véget ért. Hatéves volt, amikor meghalt édesanyja. Édesapja új felesége nem vállalta a gyerekek nevelését, így az öt testvér a rokonokhoz került, az országban szétszóródva.

A kis Mihályt 1851-ben anyai nagybátyja, a Békéscsabán élő Reök István ügyvéd vette magához, aki a szabadságharcot követő megtorlások miatt menekült el a fővárosból. Munkát nehezen kapott, de azért vállalta unokaöccse nevelését. A szülői szeretetet azonban - minden jó szándéka ellenére - nem tudta megadni a kisfiúnak. A nem jól tanuló gyermeket, akinek 1852-ben édesapja is meghalt, fegyelmezéssel és túlzott szigorúsággal próbálta nevelni.

A békéscsabai évek alatt a gyermek vigaszt és szeretetet nagynénjénél, Steiner Jakabnénál talált, aki a fiú kishúgát, Gizát nevelte. Sok örömteli órát töltött a Steinerékhez közel lakó Vidovszky családnál is, ahol mindig szeretettel fogadták, és ahol a Vidovszky fiúk személyében játszótársakat és később barátokat talált. Életének e viszonylag derűs korszaka hamarosan véget ért: Steinerékre rablók törtek, a házat kifosztották, és a nagynénjét annyira megverték, hogy az belehalt sérüléseibe. A borzalmas eset után nem sokkal Steiner Jakab elhagyta Békéscsabát.

A fiatal Munkácsy életében ekkor következett be az a fordulat, amely hosszú időre meghatározta életpályájának alakulását, és amelyre később így emlékezett: „[Nagybátyám] Egyszer így szólt hozzám: - Fiam, nincs módomban, hogy taníttassalak. Egyébként is manapság sokkal jobb, ha valaki független, szorgalmas mesterember... Nem lennél asztalos?" Munkácsy leírta, hogy gyerekfejjel valójában nem volt tisztában azzal, hogy mit is jelent ez számára, ezért örült a hírnek. A nagybácsi ugyan a szokásosnál több pénzt fizetett Langi Mihály asztalosnak azért, hogy jobban bánjon vele, de mestere ezt nem tartotta be, így nehéz évek vártak a fiatal fiúra. Napi tizennégy órát dolgozott, alig kapott enni; de legjobban az bántotta, hogy nem végezhetett szakmai munkát, vagyis éppen az asztalosságot nem tanulta meg rendesen. Visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy mindennek ellenére nem haragudott a nagybátyjára, sőt élete végéig jó kapcsolatban maradtak.

Munkácsy 1858-ban mesterlevelet szerzett, és Aradra ment dolgozni, ahol szintén nagyon rossz körülmények közé került. Egy Albrecht nevű asztalosnál kapott munkát, keresetéből azonban csak a szállását tudta fizetni, élelemre már nem jutott. A rossz táplálkozás miatt súlyosan megbetegedett; 1860-ban visszakerült nagybátyjához, aki ekkor Gyulán lakott. A fiú lábadozása alatt sokat rajzolt. Művei elnyerték nagybátyja tetszését, aki megengedte, hogy felkeresse a helybeli rajztanárt, Karl Fischer bécsi akadémiai festőt. Munkácsy az ő közvetítésével ismerkedett meg Szamossy Elek (1826-1888) akadémiai végzettségű vándor portréfestővel, aki tehetségesnek találta és maga mellé vette. Másfél éven át tanítgatta a fiút, nemcsak a rajzolás és festés alapjaira, hanem történelemre, irodalomra, mitológiára. Együtt utazgattak az országban, megfordultak néhány nemesi kastélyban is, Aradon a Zselinszky grófoknál, Buziáson Ormos Zsigmond műgyűjtőnél, Beodrán a Karácsony grófoknál. Ezek az évek sokat jelentettek az ifjú Munkácsy szellemi fejlődése szempontjából. 1863-ban visszatért Békéscsabára Itt készítette első olajfestményeit, a Tollfosztó asszonyt és a Levélolvasást. Szamossy, aki jó tanára és atyai pártfogója volt, fejlődését figyelve úgy ítélte meg, hogy fiatal segédjének tovább kell tanulnia.

1863-ban az ő ajánlásával jutott el Pestre, ahol felkereste az Országos Képzőművészeti Társulat titkárát, Harsányi Pált (1806-1883) és a Nemzeti Múzeum Képtárának vezetőjét, Ligeti Antalt (1823-1890). Ligeti barátként és tanárként is segítette, és biztatta, hogy másolgassa a lapokban megjelenő illusztrációkat, főként Szemlér Mihály (1833-1904) és Lotz Károly (1833-1904) népi életképeit. A fiatal Munkácsy az első szakmai tapasztalatokat tehát a népi életkép műfajában szerezte két olyan mester révén, akik a klasszicizáló romantika érzelmes és rajzos felfogásában dolgoztak: Lotz Károly a romantikusabb, Szemlér Mihály a humorosabb irányt képviselte. Munkácsy ekkor készült munkái - a Regélő honvéd, a Kukoricapattogtatás, vagy a Falu rossza - jól őrzik ezt a hagyományt.

1864-ben Pécsre utazott, és lefestette ott élő rokonait. Ekkor készült Reök Irén (4.kép), Reök Gabriella (5.kép) és Sarolta arcképe. 1865-ben pártfogói támogatásával, a Képzőművészeti Társulat ösztöndíjával beiratkozott a bécsi Képzőművészeti Akadémiára. Tanára Karl Rahl (1812-1865) volt, akit nagyon tisztelt. A legnagyobb hatással azonban Ludwig Knaus (1829-1910) német festő Szemfényvesztő című képe és Jankó János (1833-1896) biedermeier népéletkép-festő barátsága volt rá. Fél év múlva, Rahl halála után, a bécsi akadémiát kénytelen volt otthagyni, mivel a felemelt tandíjat nem tudta kifizetni. E rövid idő alatt mégis sokat fejlődött kompozíciós készsége. Ezt jól érzékelteti aFalusi felolvasás (15.kép) című képe. Még szemléletesebben mutatja be a változást a Húsvéti locsolkodás (12.kép), amelynek dinamikus kompozíciója, egészséges humora szokatlan volt a magyar népéletkép-festészetben.

1866-ban Pestre jött, hogy súlyos szembetegségét kezeltesse. Hirschler Ignác (1823-1891) szemész sikeres gyógymódjának köszönhetően a fiatal művész rövidesen rendbe jött. Hálából és fizetségként a Feldöntött bogrács (22.kép) című képet ajándékozta az orvosnak.

1866 novemberében - ismét Ligeti Antal támogatásával - beiratkozott a müncheni akadémiára. Tanára a magyar Wágner Sándor (1838-1919) volt. Valójában erőteljesen azonban az akadémia egyik professzora, Wilhelm Kaulbach (1805-1874) és Eduard Schleich (1812-1874) tájképfestő stílusa hatott rá. Itt készült művei közül az Árvíz (23.kép) változatos jellemábrázolásával tűnt ki. Az Itatás és főként a Vihar a pusztán (24.kép) című kompozícióknál a sötét-világos színek kontraszthatásait használta fel a hangulat érzékeltetésére.

Müncheni tanulmányai idején Pestre látogatott, ahol 1867 októberében megbízást kapott Szokoly Viktortól (1835-1913), a Vasárnapi Újság című lap főszerkesztőjétől, hogy illusztrációkat készítsen a Honvédalbum számára. A tervezett kiadvány az 1848-49-es forradalom és szabadságharcnak kívánt emléket állítani a témát feldolgozó művészekkel. Munkácsy három rajzot készített, Isaszegi csatatér (20.kép), Fogolyszállítás és Honvédújoncozás címmel. Ez utóbbit Újoncozás (75.kép) címen két változatban meg is festette.

1867-ben döntő fordulat állt be életében: ösztöndíjhoz jutott, amellyel Párizsba utazhatott a világkiállításra. Itt ismerkedett meg Jean-François Millet (1814-1875) és Gustave Courbet (1819-1877) francia realista festők munkáival. Ez az élmény meghatározó volt további fejlődésére. Münchenbe visszatérve első lépésként otthagyta az akadémiát, és barátságot kötött Wilhelm Leibl (1844-1900) német realista festővel. Elsősorban az ő tanácsára utazott 1867-ben Düsseldorfba, hogy ott folytassa tanulmányait.

Munkácsy már évek óta vágyódott Düsseldorfba, elsősorban Ludwig Knaus, az ottani akadémia tanára miatt. Mint már említettük, Bécsben látta Knaus Szemfényvesztő című képét, amely egy kisebb csoport közepén álló hamiskártyást ábrázol. Barátai szerint a mű elbűvölte Munkácsyt. Minden bizonnyal a különböző figurák által közvetített érzelmi sokszínűség és a technikai tökéletesség hatott rá.


A múlt vonzásában

1868-1874

1868 októberében Munkácsy megérkezett Düsseldorfba. A város természetes szépsége vonzotta a festőket, művészkolóniája ebben az időben olyan népes volt, mint Münchené. A vonzerőhöz hozzájárulhatott az akadémia sajátos stílusa, amelyet „düsseldorfi iskola" néven emlegettek, s amelynek fő vonása az akadémiák klasszikus eszményéhez képest a természetesebb, egyszerűbb szemléletmód és a valóság iránti fogékonyság. A legjellemzőbb azonban a sokszínű, árnyalt lélektani ábrázolásra való törekvés volt, amelyet a sokalakos életkép műfaja képviselt a legalkalmasabban.

Knaus kedvesen fogadta a fiatal festőt és vállalta a tanítását. Munkácsy első itt festett életképe az Ásító inas volt, amely egy ágyból éppen kikelő, nyújtózkodó, ásítozó inast ábrázol. A mű, amely sajnos elpusztult, és csak reprodukciókból ismerjük, jól mutatja az anekdotázó, humorizáló német életképfestészet hatását. A képhez tanulmányként készült az Ásító inas című tanulmányfej (34.kép), amely egy minden szépítéstől, idealizálástól mentes, fáradt, elkínzott arcú fiatalembert ábrázol, aki talán ifjúkorának kevésbé vidám emlékei közül bukkant elő. A kép elkészítése mintha lökést adott volna az ifjú festőnek, aki - mint leveleiből kiderül - elégedetlen volt magával és lázasan kereste a továbbvivő utat. Ekkor talált rá a Siralomház (28.kép) ötletére. Elkészítette a kép rajzvázlatát és megmutatta tanárának. Knaus azonban úgy vélte, hogy ifjú tanítványa még nem eléggé felkészült a feladat megvalósításához, és lebeszélte a munka folytatásáról. Munkácsyt dühítette és elkeserítette ez a hozzáállás; talán ez, no meg a bizonyítani akarás, arra sarkallta, hogy mégis megfesse a képet. Közben anyagi problémái is támadtak, mert a modelleket fizetni kellett. Ligeti Antaltól kért pénzt, aki - mint már korábban is annyiszor - segített neki.

A munka közben Munkácsy elutazott Münchenbe. Itt ismét láthatta Courbet műveit. Düsseldorfba visszatérve 1869 őszén fejezte be a Siralomházat (28.kép). A kép a korszakban ismert és kedvelt betyártematika feldolgozása, amivel már korábban is foglalkozott a festő. A katonai behívás elől a pusztákra menekülő és bujdosó szegénylegények saját törvényeik szerint éltek, a gazdagok kirablásával biztosították megélhetésüket, ezért a szegény falusi emberek rokonszenveztek velük. A szimpátiát még csak fokozta, hogy az 1848-49-es szabadságharc leverése után a Habsburg császári seregbe való besorozás vagy a megtorlás miatt sok legény állt betyárnak. A kép témája ily módon a politikai helyzetre való utalástól sem volt mentes, és már ezért is számíthatott a közönség figyelmére és érdeklődésére. Az igazi sikert azonban a téma feldolgozásának módja jelentette. A sötét börtönben ülő halálra ítélt betyárt csodálkozva, megdöbbenve veszik körül a falusiak; érzelmeiket arckifejezéseik, gesztusaik, mozdulataik fejezik ki. A lélektani ábrázolás sokfélesége, a sötét-világos színek ellentéte, a betyár lelki vívódásának szemléletes ábrázolása nagy hatást tett mind a szakmai, mind a nagyközönségre. Ez a fajta érzelemgazdag ábrázolásmód szokatlan volt a korszak festészetében, s a realizmus eszközeinek szerencsés alkalmazása meghozta Munkácsy számára a sikert. Büszkén írja leveleiben, hogy a műkereskedők viselkedése is megváltozott, mindenki, még a szigorú professzorok is sokkal kedvesebbek lettek vele. A végleges kép Knaus tetszését is elnyerte: biztatta a festőt, hogy küldje el Európa legrangosabb kiállítóhelyének tárlatára, a párizsi Szalonba. Ezt Munkácsy 1870-ben meg is tette. Boldogan írta fő támogatójának, Ligeti Antalnak: „Most vettem Párisból egy sürgönyt, mely tudatja, hogy a jury képemnek odaítélte az arany medaliumok egyikét…" A szakmai siker mellé anyagi is társult, hiszen a Siralomházat (28.kép) még a műteremből megvásárolta egy William P. Wilstack nevű amerikai milliárdos műgyűjtő. A kép később az ő özvegyétől egy philadelphiai múzeumba (Academy of Fine Arts) került, majd száz évvel később vásárlás révén Magyarországra.

A Siralomház (28.kép) egy csapásra híressé tette festőjét. Goupil párizsi műkereskedő azonnal ellátogatott hozzá Düsseldorfba, több képét megvásárolta, és további képeket rendelt tőle. Ő biztatta először Munkácsyt, hogy költözzön Párizsba. 1870 nyarán azonban kitört a porosz-francia háború, s a város megtelt német tisztekkel, francia hadifoglyokkal, belga és német menekültekkel. A festő a háborús hangulat hatására kezdte el festeni Tépéscsinálók (44.kép) című képét, melynek központi figurája a fáradt katona, aki élményeit meséli a sebesülteknek tépést, kötést készítő lányoknak és asszonyoknak. A képet már Párizsban fejezte be a művész, akit végül egy francia arisztokrata, De Marches báró és felesége hívott meg. Egy francia ezredes rendezte vacsorán ismerkedtek meg, a házaspár jó barátja, Paál László révén. A kellemes estét több találkozás is követte még Düsseldorfban, és Munkácsy ígéretet tett, hogy meglátogatja őket.

1871 januárjában meg is érkezett Párizsba, és ígéretéhez híven megkereste a De Marches házaspárt. Ők találtak műtermet Munkácsy számára, segítették az élet mindennapos dolgaiban, és még abban az évben meghívták Luxemburg melletti kastélyukba, Colpachra. Bár nem voltak anyagi gondjai, hiszen még érvényben volt a Goupil műkereskedővel kötött szerződése, Munkácsy mégis állandóan szorongott az iránta megnyilvánuló elvárások miatt, és hogy meg tudja-e ismételni a Siralomház (28.kép) sikerét. Lelkiállapotát jól mutatja pártfogójához írt néhány sora: „Ó én sokkal nehezebbnek tartom megtartani a megalapított hírnevet, mint megszerezni [...] a véletlen szerencsét egy egész életre kiterjeszteni [...] erőm legnagyobb megfeszítése szükséges. Ezt tehát tenni fogom, mert a hanyatlás szörnyű gondolata egy óriás szörnyként áll előttem, mely valóban, néha még álmomat is zavarja." Önbizalomhiányát, saját tehetségében való kételkedését még csak fokozta, hogy Goupil kritizálta a számára festett Korhely férj hazatérése (41.kép) című munkáját. A képet a művész emiatt meg is semmisítette. Katasztrofális lelkiállapotában ismét De Marches báró sietett segítségére: meghívta colpachi birtokára. Itt kezdetben annyira rosszabbodott Munkácsy állapota, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, kiugrott az egyik emeleti ablakból. Sérülései azonban nem voltak súlyosak, így hamar felépült. A nyugodt környezet és a szeretetteli gondoskodás azonban lassan meghozta élet- és alkotókedvét, s 1872-73 során több képet is festett. Ekkor fejezte be a Búcsúzkodást és a Köpülő asszonyt (48.kép). Mindkettő kétalakos, bensőséges, lírai hangvételű életkép, a realizmus komor színeivel megfestve. A jellemábrázolás erejét, művészetének igazi erősségét a Köpülő asszony (48.kép) főalakja fejezi ki a legjobban. Az asszony arca, tekintete, fáradt testtartása s a nyomorúságos környezet a reménytelenség, a kilátástalanság érzését kelti a nézőben.

Munkácsy 1873 őszén barátja, Paál László hívására a művésztelepéről híres Barbizonba utazott. Itt készült a Rőzsehordó nő (60.kép), amelynek lírai realizmusa, meghitt természetszemlélete a művésztelep legnagyobb mestere, Jean-François Millet hatását tükrözi. Még Colpachon kezdte el az Éjjeli csavargók (92.kép) című, sokalakos életképét, amelynek alakjai - a hajnalban feltűnő, nagyvárosi csavargók és az őket figyelő városi szegények - nélkülözésekben bővelkedő fiatalkorának szereplői lehettek. A képet még abban az évben befejezte, s 1874-ben már a Zálogház című művén dolgozott, amely szintén sokalakos életkép. Az elszegényedett városi nincstelenek reménytelen helyzetét jól érzékelteti a sokszínű, árnyalt jellemábrázolás. A mű végleges változata New Yorkba, a Metropolitan Múzeumba került, később azonban eladták. A kép elkészülését számos kitűnő, önálló képként kezelhető vázlat előzte meg, például az Anya gyermekével (51.kép), a Köpenyes férfi (56.kép) vagy aPersely előtt (55.kép). Több képének modellje, éppúgy, mint az ugyanakkor készült Leány a kútnál (62.kép) esetében, a De Marches ház egyik szolgálója volt.

Az 1873-as év fontos változást hozott: meghalt pártfogója, De Marches báró. Özvegye, Cecile Papier, elhunyt férjéhez hasonlóan gondoskodott a festőről, amikor az nehéz napokat élt át. Már 1871-es megismerkedésük óta meleg barátság fűzte őket egymáshoz. Munkácsy az 1873-as év második felében meghitt hangvételű leveleket ír Cecile-nek, és kivárva a gyászidőt, 1874. augusztus 5-én feleségül vette. Az ifjú házasok hosszabb nászútra indultak. Néhány hetet Svájcban, majd Észak-Olaszországban töltöttek. Velencéből Bécsen át Pestre utaztak, ahol nagy ünnepléssel fogadták őket. Számos meghívást is kaptak, de igyekeztek Békéscsabára, mert Munkácsynak már hiányzott a festés. Nagybátyja és nevelője, Reök István egy kis műtermet biztosított számára. Megérkezésük után Munkácsy azonnal munkához látott. Felesége erre így emlékezett vissza: „Az első két Csabán töltött hét arra szolgált, hogy jól kipihenjük magunkat. [...] Miska pedig lázasan dolgozni kezdett. Majdnem befejezett két tájképet, ezek elegendőek, hogy kifizessék utazásunk költségeit. Utána azzal törődött, hogy a legközelebbi nagy festményéhez tanulmányokat fessen." Az említett képeket a szakirodalom a Kukoricás (61.kép), a Falu hőse (70.kép) és a Poros út című képekkel azonosította. A Poros út két változatban is ismert. Egyelőre még nem tudjuk, hogy melyik született 1874-ben, és melyik később. Mindkét kép alapmotívuma a parasztszekér által felkavart porfelhő és az azon átszűrődő napfény látványa. A Poros út I-en (161.kép) a szekér, a lovak és a hajtójuk konkrétabban vannak körvonalazva, erőteljesebben kivehetők. A Poros út II. (162.kép) esetében az egész kép egy rózsaszínes-sárgás látomássá, atmoszferikus tüneménnyé válik, és az angol William Turner (1775-1851) képeinek emlékét idézi.

A két festmény egyedi és különleges helyet foglal el az életműben, mert Munkácsy nem festett több hozzájuk hasonló képet. Meglétük azt bizonyítja, hogy a festőt foglalkoztatták a fényproblémák. A két képen egészen közel jutott a levegő- és fényhatásokat érzékeltető plein air- és impresszionizmushoz közelítő megoldásokhoz, amelyektől egyébként írásban is és szóban is ő maga többször elhatárolódott.


Új utak keresése, stílusváltás

1875-1880

Munkácsy és felesége 1874 telén visszatértek Párizsba, és a Rue Legendre 6. szám alatt, a Parc Monceau-ban béreltek fényűző palotát. A festőnek feleségéhez írott meleg hangú leveleiből kiderül, hogy felváltva tartózkodott Párizsban és Colpachon. A vidéki kastélyt szép parkjával inkább pihenésre, míg a párizsi palotát munkára és a társasági életre, fogadások, bálok rendezésére használta. Heti egy alkalommal, csütörtökön rendezett fogadásain amelyek pompája, eleganciája rendszeresen foglalkoztatta a sajtót, Párizs és Európa előkelőségei gyakorta megjelentek.

A házasság kétségtelenül nagy változást hozott addigi életébe és művészetére is hatással volt. A palota és az új életvitel sok pénzbe került, ezt igyekezett régi képei, illetve redukciók, azaz a saját munkáiról készített másolatok festésével és eladásával megoldani. 1877-ben még azt írta Vidovszky Jánosnak, gyermekkori barátjának, hogy új otthonuk berendezése sok időt és sok gondot jelent, ezért nem tud új képeket készíteni. Olykor a régi képek eladása is akadozott. Ez nemcsak szomorúvá tette, de szorongásait is felerősítette. „Visszazuhanok rémlátásaimba, és őszintén mondhatom, hogy egyáltalán nem vagyok vidám" - írta 1877-ben feleségének. A szorongások oka azonban nemcsak az egzisztenciális lecsúszástól való félelem volt. Munkácsy ösztönösen érezte, hogy fordulóponthoz ért művészetében: az új életforma felvetette a művészi stílus- és a témaváltás igényét is. Ez azonban nem ment azonnal. 1875 és 1877 között készült munkái között még számos népi életképet találunk, amelyek a realizmus ismert eszközeivel készültek, sötét alaptónusban, de talán líraibb hangvétellel. 1875-ben fejezte be a Falu hőse (70.kép) című képét - ezt még Békéscsabán kezdte el festeni - és ekkor készült aKét család (1876) címet viselő zsánerképe, majd a Leány tálcával (89.kép) (1876 .kép) című, a sötét-világos színek kontrasztjára épülő portréja. A sokalakos életképek sora is folytatódott. 1875-ben festette a Colpachi iskola (67.kép), 1877-ben pedig az Újoncozás (75.kép) című lírai, kissé melankolikus hangvételű munkáját. A múlttól tehát nem volt könnyű elszakadnia, bár e művek is jelzik, hogy az a drámai erő, amely aKöpülő asszony (48.kép), a Siralomház (28.kép), vagy akár az Éjjeli csavargók (92.kép) alakjait jellemezte, jelentősen meggyengült, az emlékek, melyek ezt a tematikát éltették, elhalványodtak, elerőtlenedtek.

Munkácsy érezte ezt, és meg is tette az első lépéseket a változtatás felé. 1875-ben feleségéről készített néhány portrét. A Kalapos (76.kép) és a Muffos arckép közvetlenül megelőzte a Műteremben (98.kép) című művéhez készült vázlatokat. 1876-ban, több előtanulmány után, el is készült a Műteremben (98.kép), amely már az új stílus, az új korszak nyitánya volt. A festmény műtermét ábrázolja, amelynek pompás berendezését barátai és vendégei is sokszor megcsodálták. A díszes kandalló előtt festőállvány áll, előtte a művész, aki némi aggodalommal tekint a készülő képre. Mellette felesége, aki szintén a művet szemléli. Mindketten elegáns, inkább környezetükhöz, semmint a munkához illő ruhát viselnek. A kép érdekessége az állvány mögött üldögélő kislány, aki lehet egy emlékkép a múltból, más értelmezések szerint vágyálom a család, a gyermek után. Mindenképpen szimbolikus jelentése van, akárcsak az egész kompozíciónak, amely valójában lezárása egy hosszú, mintegy tíz éves időszaknak, és kezdete egy újnak.

A népi életképek korszaka tehát befejeződött, Munkácsy 1878 után már nem festett több ilyen témájú művet. A változás egyik legszembetűnőbb jeleként a palettája kiszínesedett. Az eddigi komor színvilágot, fénnyel telített világos színekre cserélte, a kék, a vörös, a fehér és árnyalataik pompáztak a vásznakon. 1877-től kezdve új műfaj jelent meg életművében: a polgári zsánerkép, amelyet a szakirodalom szalonképnek nevez. Ezeket a képeket megrendelésre festette, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy eladásukból fedezze palotájának fenntartási költségeit. A fogadásokkal, estélyekkel sűrített életmódhoz sok pénzre volt szükség. Munkácsy gyakorlatias és igen jó szervezőkészséggel megáldott felesége feltehetően örült az új képtípus megjelenésének, amely be is váltotta a hozzáfűzött reményeket. Azonban bármennyire is anyagias volt Cecile, bizonyosan nem ő szorgalmazta a rengeteg munkát, a megfeszített munkatempót, amelyet az új életstílus követelt a művésztől. Munkácsy levelezésének és emlékiratainak ismeretében biztosan állítható, hogy ennek forrása saját egyénisége volt, örökös félelme a pénztelenségtől, a nincstelenségtől. A pénzproblémák megoldásában segített az a tízéves szerződés, amelyet 1878-ban Charles (Karl) Sedelmeyer osztrák származású párizsi műkereskedővel kötött. A szerződés anyagilag nagyon kedvező volt, de a festő művészi fejlődését a jövőre nézve kedvezőtlenül befolyásolta, mivel ezt követően képeinek témáját és stílusát a nagyközönség és a műkereskedők igényeihez kellett igazítania. Sedelmeyer már egy évvel korábban, 1877-ben felvette a kapcsolatot amerikai műgyűjtőkkel. 1879 és 1882 között tizenhét Munkácsy-képet vettek meg különböző híres európai és amerikai gyűjtők. A képek többsége szalonkép és csendélet volt, elkészülésük után azonnal Sedelmeyerhez kerültek, aki jó áron adta tovább őket. Ez az oka annak, hogy a festő munkásságának jelentős része - hozzávetőlegesen a fele - a világ különböző köz- és magángyűjteményeiben található.

A szalonképek színes és derűs világot tárnak elénk, s - különösen az 1877-1880 között készült művek - belső térbe helyezett jelenteket ábrázolnak. A háttér sok esetben Munkácsyék előkelő műterme. A képeken általában elegánsan öltözött fiatal nők és gyerekek, a társasági, illetve a családi események láthatók: ifjú hölgyek kölcsönös látogatásai, unaloműző zongorázás, ifjú házasok enyelgése, állatokkal játszó gyerekek.

Munkácsy első, legkorábbi szalonképe, a Párizsi szobabelső (91.kép), 1877-ben készült. Ezt követte a Zongora előtt , majd A baba látogatói (95.kép) és a Délutáni látogatás . Ezeket több változatban is megfestette. Már ebben az időben megjelent a zsánerkép másik változata, a tájba helyezett életkép. Ennek egyik legreprezentatívabb darabja a Pávák című kép, amelyen az életképi elem még hangsúlyosabb volt. A Mosónők (173.kép), vagy a Séta az erdőben (78.kép) című műveknél azonban már inkább a tájképmotívum dominált.

A zsáner- és tájképek mellett arcképfestéssel is foglalkozott a művész. Feleségének néhány kitűnő arcképe mellett ekkor készül Sedelmeyer (116.kép) karakterisztikus portréja és barátjának, Paál Lászlónak az arcképe (77.kép), amely sajátos beállításával, hátulnézetes félprofiljával megdöbbentő pontossággal érzékelteti az ekkor már súlyos beteg - a földi világot lassan elhagyni készülő - festőbarát érzékeny és mélységesen lehangolt lelkiállapotát.

A tájképek és a portrék jelentettek némi változatosságot Munkácsy számára, de nem pótolták azt az ürességet, amelyet a népéletkép-tematika megszűnése okozott. Hiányzott az érzelmek, és a magasabb szintű gondolatok, a szimbólumok kifejezésének lehetősége és az erre alkalmas tematika. Munkácsy ekkor a világirodalom költő-író óriásaihoz fordult termékenyítő ihletért. Elsőként Goethe Faustját olvasgatta, amelyhez egy vázlatot is készített. Ez azonban csak képötlet maradt, mivel kezébe került Thomas B. Maculay (1800-1859) Milton-tanulmánya. A 17. századi angol költőóriás küzdelme a vaksággal, a magánnyal és a halállal megihlette a festő alkotó fantáziáját. A téma megtalálásában közrejátszott saját megromlott egészségi állapota is. Ifjúkorában szerzett betegsége kiújult, fejfájások, rémképek gyötörték, s válságos helyzetét ezúttal felesége sem értette meg. A munkához való kétségbeesett ragaszkodását félreértve féltékenységgel gyötörte. Barátainak, feleségének írott leveleiből úgy tűnik, hogy Munkácsy betegnek, magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Érthető tehát, hogy érdeklődéssel fordult Milton sorsa és személyes tragédiája felé. A téma népszerű volt a festők között, hiszen megfestette már E. D. Delacroix (1798-1863) francia, François Cautaerts (1810-1881) belga és Orlai Petrich Soma (1822-1880) magyar festő is, azonban nincs tudomásunk arról, hogy Munkácsy bármelyikük képét is látta volna. Sokkal inkább az előbb felvázolt, lelki-érzelmi rokonszenv vezette a témához. Az első vázlatok már 1877-ben elkészültek, de még egy teljes év telt el a végleges változat befejezéséig. Közben számos alaktanulmány készült a műhöz. Közülük a legsikerültebbek az Éva (86.kép), illetve az álló leányalak, a Judit (85.kép). Azonban mind közül a legkifejezőbb a Milton-tanulmányfej (84.kép). Ez fogalmazza meg a legérzékletesebben a betegséggel, halálfélelemmel küzdő és azon győzedelmeskedni tudó alkotó ember erejét és emberi méltóságát. A Milton (82.kép) végleges változata 1878 áprilisában készült el. A mű kompozíciója ismét a többalakos életképek világába vezeti a nézőt. Munkácsy a tőle megszokott árnyalt és érzékeny jellemábrázolással érzékelteti a szituációt, mégpedig főként a szereplők egymáshoz való viszonyának megjelenítésével. Éva apja szavait veti papírra, arcán figyelem és tisztelet tükröződik, Judit áhítattal hallgatja apját. Ráchel varrogat, de a költemény - az Elveszett paradicsom - szépsége rá is hatással van, mert abbahagyva a varrást, egy mozdulattal reagál a hallottakra. Mindezekhez társul a költő alakjának, karakterének finom ábrázolása.

A szerencsés témaválasztás, a kompozíció eleganciája, az árnyalt jellemrajz és a sötét alaptónusba ágyazott élénk színek együttesen világsikert hoztak Munkácsy számára. A képet elkészülése után - 1878 áprilisában - Goupilnak akarta átadni, akivel ekkor még érvényes szerződése volt, de a műkereskedő - anyagi gondjaira hivatkozva - nem vette át. Ekkor jelent meg Sedelmeyer, aki már korábban is, még a munkafázisban, ajánlatot tett a képre. Most örömmel vette át, és azonnal bemutatta a párizsi világkiállításon. A mű óriási sikert aratott, elnyerte a kiállítás aranyérmét, s szakmailag is többnyire pozitív kritikát kapott. Sedelmeyer a Miltont New Yorkba, Robert Lenox Kennedynek adta el, aki a művet előbb európai körútra vitte, majd a bátyja, James Lenox (1800-1880) által alapított könyvtárban - egykor Lenox, ma New York Public Library - helyezte el, ahol még ma is megtalálható. Az ünnepségsorozat folyamán Munkácsy Vaskorona rendjelet és nemesi oklevelet kapott az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójától, I. Ferenc Józseftől.


A Krisztus-képek időszaka

1880-1886

A Milton (82.kép) európai körútja során Munkácsy - kihasználva a kitűnő lehetőséget - számos nagy múzeumot látogatott meg Londonban, Bécsben és Münchenben. Ekkor már egy másik képtéma foglalkoztatta, amelynek megtalálásában Sedelmeyer volt segítségére. Ő adta ugyanis a kezébe Ernest Renan (1823-1892) francia szerző 1863-ban megjelent Jézus élete című könyvét. A könyv legfőbb jellemzője, hogy Renan Jézust - megfosztva csodatevő erejétől - küzdő, szenvedő, az igazságért meghalni is képes emberként ábrázolja. A téma ez idő tájt - éppen Renan könyvének köszönhetően - rendkívül népszerű volt, feldolgozói között ott találjuk A. A. Ivanov (1806-1858) orosz festőt, a francia Gustav Dorét (1832-1883) és a magyar Zichy Mihályt (1827-1906). Az sem kizárt azonban, hogy a Krisztus-kép ötlete Lev Tolsztoj (1828-1910) Anna Karenina című regényéből származott, amelynek egyik jelenetében Anna és szerelme, Vronszkij gróf egy Mihajlov nevű festő új felfogású, „realisztikus" Krisztus-képét csodálja meg. A Tolsztoj-regény epizódja eljuthatott Sedelmeyerhez a Munkácsy környezetében felbukkanó egyik orosz művész, M. M. Antokolszkij (1843-1902) révén, aki maga is alkotott egy hasonló szemléletű Krisztus-szobrot.

Az első vázlatokat 1880 nyarán készítette Munkácsy. Ezt számos alaktanulmány követte. Párizsi műtermében lázasan dolgozott a képen, és rendszeresen írt a Colpachon pihenő Cecile-nek: beszámolt a munkafolyamat részleteiről, érzéseiről és egészségi állapotáról. Lázas, szinte önfeledt munkáját szemléletesen írja le tanítványa és festőtársa, a német Fritz von Uhde (1848-1911): „[…] magából kikelve, tűzzel rohant a munkába. - […] felgyűrt ingujjal, tombolt ide-oda a képen, míg végre […] puszta kézzel markolt a festékbe és egyre szélesebb foltokban alakította a képet." A kompozíció tervezéséhez Munkácsy modelleket szerződtetett. Az így beállított jelenetet egy jóbarátja, De Suse 1880 szeptemberében egy fényképen meg is örökítette. Modelljei közül Cesare Leonardi (Jézus) és Nikole Demario (álló zsidó) nevét ismerjük.

Akármilyen hévvel dolgozott is azonban, a kép a párizsi Szalon nyitására, 1881 tavaszára, nem készült el. Szomorú, sőt tragikus események hátráltatták. Meghalt újszülött gyermeke, palotájukban pedig a munka utolsó szakaszában tűz ütött ki. A Szalon vezetői szigorúak voltak, nem fogadták el a késve beadott képet, ezért a rangos kiállítóhely tavaszi tárlata a festmény nélkül nyílt meg. Sedelmeyer azonban segítségére sietett Munkácsynak, és saját palotájában állította ki a művet. A siker óriási volt. Naponta több ezren nézték meg. Mellette a Szalon kiállítása csupán jelentéktelen eseménynek számított.

A Krisztus Pilátus előtt (128.kép) című képén a festő hármas konfliktust ábrázol: Krisztus, Pilátus és a vádoló farizeusok ellentétét. Krisztus alakja az igazságért megpróbáltatásokat, sőt halált is vállaló embert szimbolizálja; Pilátus az ingadozó és befolyásolható hatalom képviselője. Az erkölcsi mondandó a két szereplő és a tömeg jellemzésében jut kifejezésre. A feszültség, az ellenfelek közötti dráma elsősorban itt játszódik le. A jelenet lényegét a sokoldalúan jellemzett - vádoló, ordítozó, kárörvendő vagy éppen részvéttel figyelő - figurák tolmácsolják . A sokféle érzelmet kifejező szereplők között ellenpólusként emelkedik ki Krisztus és Pilátus alakja. Elhelyezésük, fehér ruhájuk, nyugodt testtartásuk kiemeli őket a tömegből és hangsúlyozza a szellemi küzdőtér két főszereplőjét.

A májusi és júniusi párizsi lapok tele voltak Munkácsy képének dicséretével. Újságírók, történészek, egyházi személyiségek nyilatkoztak igen pozitívan, sőt maga Renan is elismerését fejezte ki. „Ez az én Krisztusom" - nyilatkozta. A festő így fogalmazta meg véleményét: „Én az emberi alakban megjelenő Istent akartam ábrázolni." A kép nemcsak a közönség, de a műértő kritikusok körében is óriási sikert aratott, Munkácsyt a legnagyobb élő művészként, Michelangelóval és Rembrandttal egyenrangú mesterként említették. 1881. június 22-én a párizsi Continental Szállóban bankettet rendeztek Munkácsy tiszteletére. Számos festő, szobrász és a zenei élet kiválóságai jelentek meg. A rendkívüli siker eredményeként októberig a képet háromszázezer ember tekintette meg. Az év végén Sedelmeyer felkészült az európai körútra. 1882 és 1885 között Bécsben, Budapesten, Anglia és Németország több városában, majd Varsóban, Brüsszelben és Amszterdamban volt kiállítva a mű. Mindenütt óriási sikert aratott. Ferenc József Szent István kiskereszttel tüntette ki Munkácsyt. Budapesten 1882 februárjában ünnepségsorozat kezdődött a tiszteletére: a képet a régi Pesti Műcsarnokban, amelyet valóságos templommá alakítottak, mutatták be. A Hungária szálló dísztermében rendezett vacsorán Liszt Ferenccel együtt éljenezték a festőt. Munkácsy, aki baráti társaságban szívesen és gyakran fütyült, itt adta elő - ismert magyar dalokból álló - füttykoncertjét, amelyet még Liszt is megdicsért. A Műcsarnok nagytermében volt az estély, amelyen a résztvevők jelmezben jelentek meg, Munkácsy a híres festő Peter Paul Rubens ruhájának mását viselte. Az ünnepségek során a művészt Budapest, majd Munkács városa is díszpolgárává avatta.

Munkácsy 1881-től szakadatlanul dolgozott második Krisztus-képén, a Golgotán (151.kép). A téma folytatására nagy valószínűséggel Ipolyi Arnold (1823-1886) és Haynald Lajos (1816-1891) kalocsai érsek beszélte rá. A képhez tizenhat tanulmányt készített, többek között a halott Krisztusról és a farizeusról, melynek a Megdöbbenve címet adta. A tanulmányok között ezúttal is számos önálló képként is felfogható.

A Golgota (151.kép) folytatja a Krisztus Pilátus előtt (128.kép) alapgondolatát. Krisztus a szenvedélyes igazságkeresés mártírja, aki halálában is vádol. A felkavart érzéseket a siratók és a tömeg szemléletesen közvetítik. Az arcok, a gesztusok és mozdulatok valódi drámát, igazi tragédiát érzékeltetnek. A tömeg a jellemábrázolás változatosságát kínálta a festőnek, aki élt is ezzel a lehetőséggel. A szabadban játszódó jelenethez az égbolt megfestésével teremtette meg a hangulati elemet. Az alakok mozgással, gesztusokkal kapcsolódnak egymáshoz, ezáltal erősítve a drámai összhatást. A kép egyik legnagyobb erénye az ezerféle indulat és érzelem szemléletes, hangsúlyos és hatásos kifejezése. A. Wurzbach a Weiner Allgemeine Zeitung című lapban így ír a műről: „[...] a Keresztrefeszítés, vagy inkább a Golgota Rembrandt Éjjeli őrjárata óta a legrendkívülibb művészi alkotás és 222 esztendő óta nem produkált a művészet olyan harmadik képet, amely e kettőhöz fogható lett volna, kivéve talán éppen Munkácsy Krisztus Pilátus előtt-jét."

A grandiózus mű munkálatai, csakúgy, mint a másik Krisztus-képé, ismét nyilvánosság előtt folytak. A szereplőkhöz modelleket keresett, majd beöltöztette, és lefényképeztette őket. Mivel a keresztre feszített Krisztus alakjához nem talált modellt, önmagát köttette fel egy keresztre, és így fotózták le. Fegyvereket, ruhákat gyűjtött, sőt még egy kitömött lovat is szerzett a lovas figura megfestéséhez. Amint egyik monográfusa, Malonyai Dezső (1866-1916) írta: „Pazar előkészülettel fogott munkához [...] egész raktárt gyűjtött össze öltönyök megfestéséhez [...]. Európa és Amerika sajtója ügyelte, hogy mit csinál. Modelljeit kapkodva vallatták." Nem kevésbé volt látványos a bemutató sem, amelyre 1884 áprilisában került sor Sedelmeyer palotájában. Mindez olyan nagy port vert fel, hogy Maupassant (1850-1893) is megörökítette az eseményt Szépfiú című regényében, álnevet használva. „Ez idő tájt az egész város odacsődült egy magyar festő, Markovits Károly nagy festményéhez, amely egy Jaques Lenoble nevű műértőnél volt kiállítva, s a hullámokon járó Krisztust ábrázolta. A lelkesebb kritikusok ezt a vásznat a század legnagyszerűbb remekművének ismerték el." A kép budapesti műcsarnokbeli bemutatója szintén nagy siker volt.

1882-1885 között Sedelmeyer több európai nagyvárosban is bemutatta a két Krisztus-képet. Főként az angliai bemutató aratott nagy sikert. Különösen sokat írtak a lapok a manchesteri kiállításról, amelyen egy lelkész is prédikált. A haszon olyan jelentős volt, hogy bár az osztrák kormány és a francia állam is 100-150 000 dollárt ajánlott a képekért, Sedelmeyer nem adta el őket, mert további hasznot remélt. A jövedelemből természetesen Munkácsy is részesült, részben vételár formájában, részben pedig úgy, hogy megkapta a belépőjegyekből befolyt összeg bizonyos százalékát.

Munkácsy számára a bibliai téma nemcsak új utak keresése volt, hanem egyúttal produkció is, amellyel elkápráztatta közönségét. Sedelmeyer - menedzsereként és műkereskedőjeként - gondoskodott is arról, hogy mind a mű elkészítése, mind a nagyközönség elé tárása eseményszámba menjen. Az igények felméréséből és a közös megbeszélésekből ismét új téma született, a Mozart halála, amely 1886-ban készült el. A téma megtalálásában többek között Munkácsy segítségére volt Mozart varázslatos zenéje, amelyet Munkácsy mindig szívesen hallgatott. Az ismert Mozart-legendát kívánta megörökíteni, mely szerint a zeneszerző a Requiem próbája közben szenderült halálba. Az ötletet egy amerikai festő, Thomas W. Shiedels (1849-1920) kompozíciója adta. A zeneköltő alakjában Munkácsy ismét a szenvedő, a betegségekkel, a halállal küzdő ember alakját kívánta ábrázolni, aki tele van alkotó energiával, de tehetségét már nem tudja kibontakoztatni. Mindez jól érezhető a zeneszerző alakján, ernyedt testtartásán, arcának tragikus kifejezésén. Az enteriőr és főként az élénk színek némiképp emlékezetünkbe idézik a szalonképek színpompás világát.

A művet, mint a festő minden nagyobb kompozícióját, számos kisebb-nagyobb ceruza- és színtanulmány előzte meg. A munkához most sem hiányozhattak az előkészületek. Munkácsy kifejezetten erre a célra vásárolt bútorokat, amelyekkel műterme egyik sarkát rendezte be. Az elkészült mű fényes bemutatása ez alkalommal sem maradt el. A kép mögött egy kisebb zenekart és énekeseket rejtettek el, akik Mozart Requiemjét énekelték. A kritika azonban elmarasztalta az ötletet és emiatt a képet is. A rossz vélemények valóságos oka azonban részben a modern festészeti irányzatok előretörésében keresendő. A közönség kezdett elfordulni a romantikus-historizáló irányzat híveitől. A kép elkészülése után Amerikába került és jelenleg is ott van.

Munkácsy hihetetlen munkabírását és aktivitását mutatja, hogy a szuperprodukciók mellett - amelyek olykor egy-egy teljes évre lekötötték - más műfajokban is intenzíven dolgozott. Akár kikapcsolódásként is felfoghatók az ez idő tájt keletkezett tájképei, amelyek realista, olykor romantikával kevert látásmódjának és tehetségének fényes bizonyítékai. Feleségének colpachi birtoka számos csodálatos tájképének szolgált témájául. Ott keletkezett a Holdkelte (143.kép), a Hazafelé (142.kép), a Tájkép alkonyatkor (107.kép), s mind között a leglátványosabb és legváltozatosabb színvilágú mű a Legelésző csorda (141.kép), amely a Golgotához készült tanulmányként. 1886-ban a Mozart halála munkálatai közben készült a két főműnek számító tájképe is, a Colpachi park (183.kép) és a Fasor (190.kép). Mindkettő az impresszió csodálatos festői kibontása - a realista természetlátás minden szépségével és egyben a plein air ábrázolására való törekvéssel. Mindezt a lombsátoron átszűrődő, majd a fák törzsén megcsillanó fény érzékeltetésével éri el Munkácsy. Míg a tájképeket többnyire saját kedvtelésére, olykor tanulmányként festette, a szalonképek változatlanul pénzkereseti forrásként szolgáltak. A Kis cukortolvaj, a Kis zongoraművésznő, a Mézeshetek, aVenus toalettje, az Alvó nagyapó (179.kép) és a leglátványosabbnak számítóAgár (147.kép) című képei a szokásos enteriőrben ábrázolt jelenetek, míg a Három hölgy a parkban (182.kép), vagy a Csevegés az erdőben, a tájba helyezett társasági kép példái.

A szalonképek mellett, azoknak mintegy „melléktermékeként", számos csendélet önálló műként is elkészült. Közülük spontán festőiségével, természetességével és változatos színvilágával a többi közül a Colpachon festett, 1881-ben készült Virágcsendélet (121.kép) és a Virágcsendélet korsóval (200.kép) tűnik ki. Mindezek mellett rendületlenül készítette régebbi képeinek saját kezű másolatait a piaci igény kielégítésére. Redukció készült a Falu hőséről (72.kép), a Zálogházról és a két Krisztus-képről is.


Amerikai út, állami megrendelések, s a végső dráma

1886-1900

Az 1886-os esztendő során több fontos esemény történt Munkácsy életében. A Mozart halála bemutatása után ugyan felerősödtek a kritikák, de a festőt ekkor már egyre jobban elfoglalták a társasági élet eseményei. Ezek közül a legjelentősebb a március 23-án Liszt Ferenc (1811-1886) tiszteletére adott estély volt. A pompás ünnepségről Cecile így írt egyik, szüleinek küldött levelében: „Milyen gyönyörű volt látni ezt a nagy aggastyánt hosszú fehér hajával a zongoránál, amellyel elvarázsolta az egész világot. Az egész terem felállt, a lelkesedés leírhatatlan volt. Miska és Liszt megölelték egymást, mélyen elérzékenyedve [...] Ez két nagy magyar művész diadalünnepe volt." A házaspár minden estéjét a zeneszerzővel töltötte. A március 23-i estélyről a lapok is beszámoltak, fényképeket is közöltek, amelyeken Liszt mellett a francia zenei élet kiválóságai: Camille Saint-Saëns (1835-1921) és Charles François Gounoud (1818-1893) is láthatók. Március 25-én a Saint Eustache-templomban mutatták be Liszt Esztergomi miséjét, később pedig a Trocadéróban hétezer ember ünnepelte a Szent Erzsébet legendája bemutatását és szerzőjét. Cecile arról is beszámol, hogy férje ezekben a napokban Liszt Ferenc portréja (175.kép) című képén dolgozott, amelyet két példányban is elkészített. A nyarat Munkácsyék Colpachon töltötték, ahová Liszt mellett Haynald Lajos kalocsai érseket is meghívták. Az ő arcképét (176.kép) Munkácsy már korábban, 1884-ben megfestette. E két portré a művész jellemábrázoló képességének és a monumentalitás, a reprezentáció iránti érzékének kimagasló bizonyítéka. Július 19-én Brüsszelben volt Liszt utolsó nagy koncertje. A zeneszerző két héttel később, Weimarban meghalt.

Az 1886-os év Munkácsy számára még egy fontos eseményt tartogatott, amely változást hozott életébe és nagy hatással volt művei sorsára is. 1886 nyarán Sedelmeyer amerikai műkereskedőket vitt fel műtermébe a Krisztus-képek, majd más, később készült művek amerikai utaztatása miatt. Erről így nyilatkozott a sajtónak: „... kötelező hála illeti meg azt az Amerikát, amelynek műpártolói elsőként ismerték fel a művész zsenialitását... Ha Magyarországot szülőföldjének tekintjük, Franciaországot pedig művészi otthonának, egyre inkább Amerika lesz alkotásainak maradandó otthona." Az Amerikával kapcsolatos számítások egyértelműen beváltak, s ebben az is közrejátszott, hogy a festő nevét képei révén már ismerte az amerikai műpártoló, műgyűjtő közönség. Mint korábban már említettük, Siralomház (28.kép) című képe már 1870, a Milton (82.kép) pedig 1878 óta amerikai tulajdonban volt. Sedelmeyer révén 1877-től folyamatosan kerültek ki képei olyan neves amerikai műgyűjtőkhöz, mint A. J. Antelo, William Astor, Henry G. Marquand, Jay Gould, August Belmont, Henry G. Gibson (Philadelphia), H. B. Hurblut (Cleveland), Russel A. Alger (Detroit), és Potter Palmer (Chicago). Munkácsy amerikai megismertetésében nagy szerepet játszott John R. Tait-nek a The American Art Review-ban 1881 áprilisában megjelent tanulmánya. Ebben ismertette Munkácsy életét és közölte Amerikában megtalálható műveinek jegyzékét is. Cikkek jelentek meg róla a Baltimore Sun, a The New York Herald és többek között a The American Register hasábjain is.

Munkácsy 1886. november 15-én érkezett Amerikába. Az előkészítő munka eredményeként fejedelmi fogadtatásban részesült. A fogadóbizottság bérelt gőzhajón ment ki a francia óceánjáróhoz, hogy a művésznek ne kelljen a forgalmas kikötőbe bemennie. Két nappal később az Old Tabernacle Auditóriumban Munkácsy megnyitotta Krisztus Pilátus előtt (128.kép) című képének bemutatóját. November 23-án este New York legjobb vendéglőjében, a Delmonicónál, a város bankettet adott Munkácsy tiszteletére. Az elnök Joseph Pulitzer (1847-1911) volt, a New York World magyar származású tulajdonosa, mellette New York város polgármestere, Abraham S. Hewitt és az ünnepelt ült. Pulitzer köszöntőjében többek között a következőket mondta: „Szívesen látjuk Önt Uram, mivel, mint igaz amerikaiak, akiknél az arisztokrácia nem létezik, készek vagyunk Önben az erény arisztokráciáját és a szellem méltóságát tisztelni". A többi szónok között is neves embereket találunk, így az Egyesült Államok akkor leghíresebb prédikátorát, Henry Ward Beechert, Chauncey M. Depew szenátort, Cyrus Field nagytőkést. Két hét New York-i tartózkodás után Munkácsy Washingtonba utazott, ahol előbb az Egyesült Államok elnöke, Grover Cleveland (1837-1908) fogadta a Fehér Házban , majd bankettet rendeztek a tiszteletére.

Amerikai tartózkodása során dolgozott is, megfestette Dr. James McCosh (1811-1894) lelkész, a Princetoni Egyetem elnökének portréját (214.kép), valamint Henry G. Marquand (1819-1894) pénzügyi szakértő és Pulitzer felesége, Kate Davis arcképét. Szilveszterkor búcsúzóul New Yorkban ismét bankettet rendeztek a tiszteletére, majd látványos ceremónia közepette egy magyar cigányzenekar által komponált Munkácsy-indulóval búcsúztatták a kikötőben, mielőtt hajóra szállt. 1887 januárjában érkezett vissza Franciaországba.

Munkácsy másik Krisztus-képét, a Golgotát (151.kép), valamint a Mozart halálát ugyanebben az évben lelkesen fogadták Amerikában. Mindkét mű nagy sajtóvisszhangot kapott. Sedelmeyer számításai a Krisztus-képekkel kapcsolatosan is valóra váltak, mivel mindkettőt megvásárolta John Wanamaker (1838-1922), aki akkoriban Amerika egyik leggazdagabb embere volt, a modern kereskedelem és a reklám úttörője, multimilliomos. Pályafutása Munkácsyéhoz hasonlóan nehezen, megpróbáltatások közepette indult, gyermekként még apja philadelphiai téglaégetőjében kellett dolgoznia. A festő Krisztus-képei őszintén meghatották a mélyen vallásos érzelmű üzletembert. 1887-ben megvette a Krisztus Pilátus előtt (128.kép) című képet 160 000 dollárért, majd 1888-ban a Golgotát 175 000 dollárért. Ezzel Munkácsy Európa legjobban fizetett festője lett. Az óriás méretű műveket Philadelphia melletti házában, Lindenhurstben állította ki és egészen 1907-ig ott őrizte. Amikor a házban tűz ütött ki, elsőként a két Munkácsy-festményt menekítették ki. A milliárdos később, 1911-ben a képeket a nevét viselő új nagyáruházban helyezte el Philadelphiában.

Munkácsy látványos, nagy produkciói közül jó néhány jelenleg is Amerikában található különböző közintézményekben és magántulajdonban: a Milton (82.kép), a Mozart halála, a Zálogház valamint pontosan nem ismert számú tájkép, csendélet és szalonkép. A Krisztus Pilátus előtt (128.kép) a Hamilton Gallery, a Golgota (151.kép) hosszú ideig a Pannonia Galéria, jelenleg pedig Pákh Imre amerikai magyar műgyűjtő birtokában van. 1995 óta mindkét festmény ideiglenes letétként megtekinthető Magyarországon a debreceni Déri Múzeumban.

Az utolsó alkotóévtized Munkácsy számára nagy megbízásokat hozott. Hans Makart, az osztrák festőfejedelem 1884-ben meghalt. 1886-ban Munkácsy hivatalos megbízást kapott a bécsi Kunsthistorisches Múzeum lépcsőházába szánt mennyezetkép megfestésére. A megbízást minden bizonnyal Ferenc Józsefnek, az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójának köszönhette, aki minden nagy képének bemutatása után kitüntette a művészt. A téma adva volt, a reneszánsz apoteózisát kellett megfestenie. A munka nem kis feladatot jelentett Munkácsy számára, hiszen még nem festett falképet, ezért rengeteg előtanulmányt kellett készítenie. A legelsőt még 1884-ben, a hivatalos megbízás előtt két évvel készítette el, majd több színvázlatot tervezett, végül 1889-ben a 4X4 méteres nagy kompozíciós vázlat is elkészült. Az olasz reneszánsz nagy művészeit, többek között az építész Bramantét és a festő-szobrász Michelangelót megjelenítő grandiózus kompozíció 1890 szeptemberében került helyére a Kunsthistorisches Múzeum lépcsőházában, ahol ma is látható. Ezzel a művel Munkácsy a kor és az osztrák főváros igényeinek és ízlésének olyan tökéletesen megfelelő akadémikus szellemű eklektikus művet alkotott - magába olvasztva a reneszánsz és a barokk elemeit -, amely kvalitásában egyenrangú volt a századvég hasonló monumentális alkotásaival.

A bécsi mennyezetkép befejezése után a hazai művészetpolitika is fontolgatta egy komolyabb megbízás lehetőségét. 1890-ben felkérték Munkácsyt, hogy az épülő Parlament egyik üléstermébe fesse meg a magyarok Kárpát-medencébe való bejövetelét, a honfoglalást ábrázoló képet. A kompozíció a honfoglalásnak Anonymus, III. Béla királyunk krónikása által leírt történetét örökíti meg. A Kárpát-medencében élő szlávok vezetője, Szvatopluk, követei által földet, füvet és vizet küld ajándékként a magyaroknak, cserébe a fehér lóért, amelyen Árpád ül. Ezzel a jelképes ajándékkal a magyarság új hazáját békés úton szerezte meg, és letelepedhetett a hegyek övezte medencében, ahol ma is él. A legenda szereplőit, Árpád vezért, a törzsi vezetőket, a középtérben lévő hódoló szlávokat és a bal oldali tömeg alakjait Munkácsy sokszínűen ábrázolja. Mozdulatokkal, gesztusokkal, arckifejezésekkel meséli el a jelenetet. A festő számára ekkor még ismeretlen történelmi tematika komoly feladatot jelentett, ezért kellő előkészületeket végzett a kidolgozásához. Régészekkel, történészekkel tárgyalt, a hitelesebb ábrázolás érdekében pedig paraszttípusokat fényképeztetett le. Az országot titkárával járta, aki lefotografálta a beállított jeleneteket. A festmény 1893-ra készült el, és George Petit párizsi galériájában mutatták be. A fogadtatás azonban már nem volt olyan lelkes, mint korábban. Ennek legfőbb oka a modern irányzatok általános terjedése és térhódítása lehetett, amelynek fényében Munkácsy már konzervatívnak tűnt. A bíráló hangot a magyar sajtó is átvette, jóllehet a honfoglalás 1000 éves évfordulójára, 1896-ra számos más történelmi témájú kép is előkészületben volt, és Munkácsy képe nagyon jól illeszkedett a történelmi festészet századvégi felvirágzásának bőséges kínálatába. Bírálói végül elérték, hogy a Honfoglalás (208.kép) nem az eredetileg tervezett helyére, a Parlament nagy tanácstermébe, hanem egy jóval kisebb terembe került, ahol jelenleg is mindössze néhány méter távolságból lehet megtekinteni a grandiózus méretű képet.

Munkácsy a kilencvenes évek elején még egy utolsó nagy feladatra vállalkozott. Régebben tervezte már, hogy trilógiává szélesíti a Krisztus témakört. Már 1884-ben arról írtak a magyar lapok, hogy harmadikként a Feltámadás című képet festi meg. Aztán eltelt tíz év, s talán a megváltozott társadalmi és politikai viszonyok, vagy a házában többször is vendégeskedő Anatole France (1844-1924) író hatására a festő más témát választott. France Judea helytartója című novellájában saját korának gondjait írta meg, az éppen akkor zajló Dreyfus-pert, amelyet Émile Zolával (1840-1902) együtt mélységesen elítélt. Talán ez hatott Munkácsyra, aki igazságérzetének adott hangot azzal, hogy Krisztus és Pilátus második találkozását festette meg. A kép ugyanazt az alapgondolatot fejti ki, mint a két korábbi Krisztus-kép. A Megváltó mint megkínzott istenember jelenik meg, még mindig méltósággal. Sorsa indulatokat, érzelmeket korbácsol fel a tömegben, amelyet a festő ezúttal is nagy érzelmi átéléssel jelenített meg. Bírálói erőtlenségről, a művész drámai készségének elfáradásáról beszéltek. Ezzel teljesen ellentétes véleményt fogalmazott meg James Joyce (1882-1941) író, aki 1899-ben a három Krisztus-képet együtt látta szülőhazájában, Írországban. Elragadtatott hangon írt az Ecce Homóról (216.kép): „az egész kép csodálatos, mély néma drámaiság hatja át, s egy varázsütésre megelevenedhet, megvalósulhat, konfliktusban robbanhat ki. A kép olyan valószerűséggel tárja fel a mindkét nemre jellemző [...] aljas emberi indulatokat, hogy jellemzésére minden szó kevés [...] mindezen keresztül is nyilvánvaló, hogy a művész szemléletmódja emberi, mélyen megrázóan emberi." James Joyce szavait mintegy visszaigazolva, a magyar közönség valóságos zarándoklatot tartott az 1896-os bemutatón, az Andrássy út végén lévő Belle-vue mulatóban, amelynek udvarán, egy kis pavilonban állt a kép. A nyár során mintegy 315 000 ember látta a képet. Ezt követően ez a mű is utazott Európában, de már nem Sedelmeyer - akivel Munkácsy 1888-ban felbontotta szerződését -, hanem Kádár Gábor, nyomdászból lett üzletember utaztatta. Elkerült Amerikába is, de Wanamaker nem vásárolta meg. Európába visszakerülve egy angol-amerikai konzorcium tulajdonába, majd Déri Frigyes magyar származású bécsi selyemgyároshoz került, aki a róla elnevezett debreceni múzeumnak ajándékozta, ahol jelenleg is látható.

Az utolsó alkotói évtized nemcsak nagyszabású műveket eredményezett. Munkácsy ez idő alatt is festette szalonképeit, csendéleteit, arcképeit és tájképeit. A nyolcvanas évekre megromlott a kapcsolata Sedelmeyerrel, aki egyre kevesebbet fizetett neki leadott képeiért, és ugyanakkor egyre többet követelt. Az ő kérésére készültek az 1887-1888-as évek során a holland típusú szalonképek, mint pl. A Ballada (202,204.kép), A fiatal kapitány elbeszélése(205.kép), a Pillanatnyi felhevülés vagy a finom festőiséggel készült Hímző leány (191.kép). A tízéves szerződést azonban Munkácsy 1888-ban felbontotta, mivel úgy érezte, a kereskedő kihasználja. A szalonképeket azonban továbbra is festette, azAlvó kisgyermek (201.kép), a Merengő nő (148.kép), az Ebéd után (207.kép), aSzerelmi vallomás, A hírnök (Levelet olvasó hölgy) (203.kép), a Zongoralecke (198.kép), a Kölyökkutyák a korszak a legismertebb képei. Továbbra is festett megrendelésre is arcképeket. Ezek többsége reprezentatív női arckép, így Soutzo hercegnő (222.kép), a Sedelmeyer nővérek, vagy Pulitzerné portréja. Készültek arcképek kedvtelésből is, például felesége portréja vagy meghitt barátnéjának, Mme Chaplinnek és férjének Robert Chaplinnek arcképe. A nagy munkáihoz készült vázlatok mellett ekkor is, mint korábban, örömteli kikapcsolódásnak számítanak a tájképek. A „mosónők" motívumot több változatban is megfestette: a Mosó asszonyok (212.kép), a Tájkép mosónőkkel, a Mosónők az erdőszélen. Colpach és átmeneti pihenőinek helyszínei, főként Jouy-en-Joses, sok szép tájkép ötletéül szolgáltak:. a Fasor emeletes házzal (145.kép), A tájkép folyóval (102.kép), az Alkonyat (165.kép), mind itt készültek. A késői tájképtermés gyöngyszemei a Téli út (110.kép), A pataknál (174.kép), vagy a Park Monceau esti változata (197.kép).

Az Ecce Homo (216.kép) bemutatásakor, még utoljára, fényesen megünnepelték Munkácsyt, aki ekkor már félig önkívületi állapotban volt; a végjáték befejezéséhez közeledett. Chaplinnének írott levelében nemcsak bálok, fogadások, estélyek hosszú sorát írja le, hanem azt is megemlíti, hogy egészségi állapota megrendült. Ez most nem csupán a szokásos panaszkodás volt egy átmeneti rosszullét miatt. A fiatal korában szerzett betegségével együtt járó idegrendszeri károsodások ekkorra már elérték tetőpontjukat. A tiszteletére rendezett utolsó nagy fogadásról, a hőségre hivatkozva, rosszullét miatt el kellett jönnie. Orvosai még megpróbálkoztak a szokásos fürdőkúrákkal: egy teljes évet töltött Baden-Badenben, Németországban. Elméje azonban lassan végképp elborult, az alkotás puszta gondolata is feldúlta. 1897 januárjában be kellett szállítani a németországi Endenichben lévő elmegyógyintézetbe.

Munkácsy hosszas betegség és szenvedés után, önkívületi állapotban, 1900. május 1-én halt meg. Holttestét május 6-án szállították Budapestre, ahol a Műcsarnokban ravatalozták fel. Az épület köré kordont vontak, s csak belépőjeggyel lehetett megtekinteni a ravatalt. A temetés május 9-én volt a Kerepesi temetõben. A magyar és az európai festészet kimagasló alakját, a festőfejedelmet, végsõ útjára százezrek kísérték. A búcsúbeszédet festõtársa, Telepy Károly mondta.